Baumgartner után szabadon: a nagy ugrás

A nagy ugrás

Mindenkinek van egy-két nagy ugrása.

Tegnap, miközben Felix Baumgartner és a Red Bull rekordokat döntögető ugrását néztem, eszembe jutott egy 6 évvel korábbi ugrás is, ami majdnem hasonló jelentőségű volt. 🙂
Pár apró különbség ugyan van a két esemény között.
Ugyanis 6 éve nem Új-Mexikó, hanem Budaörs volt a helyszín, nem ballon, hanem repülő volt a szállító eszköz és nem 39.000 méter, hanem 3000 méter volt a magasság.
Ja, meg nem Baumgartner ugrott, hanem én.

De szerencsére erről is van videó, előkerestem és feltöltöttem a YouTube-ra.
Ha gondolod nézd meg a bejegyzés végén! 🙂

Szóval ahogy Baumgartner ácsorgott a kabin szélén, és nézett bele a nagy semmibe, eszembe jutott, hogy annak idején milyen volt nekem egy “hasonló” élményt átélni.
Ugyanis amíg mentünk fel a kis repülővel semmi gond nem volt, teljesen nyugodt voltam, semmi izgalom.
Egyedül a videós srác erőltetett beszélgetés kísérletei voltak kicsit zavarók. De amint felértünk a megfelelő magasságba, és kinyitották az ajtót…
Nos, akkor bevallom eléggé berezeltem. A videón is látszik, hogy a gép szélén álló ember mosolya nem természetes. 🙂

Ha nem lettem volna rákötve valakire, akkor lehet, hogy bemenekültem volna a sarokba.
Viszont így nem nagyon volt lehetőségem, mert valaki megadta kezdő lökést, bár pontosabb lenne azt mondani, hogy Dugovics Tituszként magával rántotta mélybe, és ugrottunk egy fejest a gép széléről a naplementébe.
Az első pár másodperc nagyon megrázó volt, amint kinyílt az ejtőernyő, akkor viszont minden rendbe jött.
Nagyon kellemes volt lógni ott a semmibe és nézegetni, ahogy közeledik a föld.
Ahogy pedig leértem, jött a sikerélmény.
Nem mondom, hogy azonnal mentem volna fel megismételni, mert nem. De pár órával később már újra ugrottam volna, mert fantasztikus volt az élmény!

Ahogy ez most így végiggondoltam, eszembe jutott az is, hogy vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor kell egy utolsó löket a sokáig tervezett nagy ugráshoz.

Talán Te is voltál már úgy vele, hogy sokáig dolgoztál valamit, és amikor már 99%-ban készen volt, akkor nem mertél tovább lépni.
Nem merted elindítani a kampányt, nem merted publikálni az anyagot, piacra dobni az új terméket…
Mert féltél, hogy mi fog történni.
Féltél attól, hogy mi lesz, ha válik be, nem lesz siker.
De lehet, hogy jobban féltél attól, hogy mi lesz, ha beválik, és siker lesz.

Ilyenkor jól jön egy csapat, egy társ, egy szervezet, egy rendszer, ami segít megtenni az utolsó lépést, és segít elrugaszkodni.
Hiszen ha ez az utolsó 1 % nem történik meg, akkor a nagy projekt, mehet a fiókba, vagy egy mappába a számítógépedre a többi közé, és nem tudod meg, vajon jó volt-e az ötlet, jó volt-e a munka.
Ott marad az örök mi lett volna, ha érzés.

Azt gondolom, hogy szinte mindig kell valaki vagy valami, ami átlök az utolsó holtponton.
Anélkül nagyon nehéz.

Egyébként most is egy ilyen utolsó fázisban vagyok, ott állok a repülő szélén, mint hat éve.

Lassan véget ér egy projekt, aminek az ötlete tavaly december 20-án született, és aminek az első mondatát december 28-án írtam le.
Most már a végén, nagyjából 97%-nál tartunk, és szerencsére nem lehet megállni, mert visz a csapat, visz a lendület, és pár héten belül kiderül, hogy mit ér a sok munka.
Lassan el kell engedni, hiába van egy kis félsz és rengeteg izgalom, a hosszú projekt lassan önálló életre kel.
Nincs vissza út. Szerencsére.

Nézd meg milyen volt az ugrásom hat éve, az aktuális projekt startjáról pedig hamarosan hallani fogsz! 🙂

Lévai Richárd
Közösségi marketing specialista
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is! ;-)