Ma reggel TV2 Mokkában beszélgettünk a közösségi média és a munkahely kapcsolatáról a BAZ megyei kórház körlevele kapcsán, amiben ilyeneket írtak:
„Ismételten és nyomatékosan felhívom minden kórházi dolgozó figyelmét, hogy az interneten nem jelentethetnek, nem kommentálhatnak, nem »lájkolhatnak« olyan témákat, amelyek az intézeti dolgozókkal vagy szakmai, ill. egyéb kérdésekkel foglalkoznak.
…
Amennyiben fentieket nem tartják be, abban az esetben kinek-kinek vállalnia kell a polgári vagy büntetőjogi felelősséget.”
Az adás felvételét megnézhetitek itt is, de mivel szűkös volt az idő, ráadásul inkább a jogi oldalával foglalkozott a műsor, érdemes egy kicsit átgondolni a témát két másik szemszögből is.
1.: A két arcú közösségi média
A közösségi média furcsa közeg. Egyszerre egy privát zóna, ahol a barátainkkal tudunk beszélgetni azokról a dolgokról, amik fontosak nekünk. És egyszerre egy buli is, ahol belehallgathatunk teljesen ismeretlenek beszélgetéseibe.
Ez a kettősség megzavarhatja az embereket, mert azt gondolják, ha leírnak valamit, csak a barátaik látják, akik ismerik őket, akikkel együtt nőttek fel, akikkel együtt dolgoznak.
Egy ilyen közegben pedig kinek árthat egy ártatlan vicc, vagy egy olyan téma lájkolása, amit amúgy is megbeszélünk a napi találkozó során?
Pedig amit leírunk, amit megosztunk, amire reagálunk, azt mások is látják. Lehet, hogy nem csak azok, akiknek szántuk, hanem gyakorlatilag bárki. Ezt ráadásul nehezebb tagadni is, hiszen ha azt pletykálják rólunk, hogy nem értünk egyet a cégünk valamelyik intézkedésével, azt még talán lehet védeni, hogy csak pletyka. De ha képernyőmentés készül arról, hogy mit osztottunk meg, vagy mihez szóltunk hozzá, akkor nehezebb.
Ezt nehezíti a Facebooknak az a „furcsasága”, hogy nehéz követni, ki láthatja a tevékenységeinket. Elvileg minden adott, hogy csak azzal beszéljük meg a dolgokat akivel akarjuk. A gond az, hogy azokat az eszközöket, amik ebben segíthetnek sokan nem értik, nem tudják használni, vagy nem is tudnak róla.
Ha egy zárt, esetleg titkos csoportba osztunk meg dolgokat, vagy ha a megosztásnál lekorlátozzuk, kik látják a posztunkat, akkor elvileg nem juthat el illetéktelenekhez. Legalább is a rendszeren belül. Ha kimásolják, kifotózzák, az más kérdés.
Viszont ha egy Facebook oldal bejegyzését lájkoljuk, vagy ahhoz szólunk hozzá, akkor azok is láthatják a reakcióinkat, akik nem az ismerőseink. Kollégák, főnökök, akik nem az ismerőseink a közösségi hálón belül, vagy akár vadidegen emberek is.
Úgy tűnik, minél idősebb valaki (pontosabban minél kevésbé rutinos internet felhasználó, ami persze nem mindig van egyenes arányban a korral), általában annál kevésbé érti az új szabáloykat. Könnyen gondolja, hogy amit leír a Facebookon, az csak a barátaihoz juthat el. Nem eléggé ismeri a beállítási lehetőségeket.
Talán nem véleltne, hogy a fiatalabbak szívesebben fordulnak a privátabb közösségi média felé (Snapchat, Messenger), bár ahogy azt már említettem, ez sem mindenre garancia.
2.: Munkatársak a közösségi médiában: tilt, tűr vagy támogat?
A BAZ megyei kórház körlevele talán meglepő, ahogy furcsa volt sokaknak néhány éve az Országos mentőszolgálat témába vágó szabályzata is.
Ugyanakkor célszerű valami iránymutatást adni a cégeknek a munkatársaiknak azzal kapcsolatban, hogyan kezeljék a céget a közösségi médiában.
Ez sok esetben tiltások és korlátozások sorát jelenti. Olyan helyzeteket, amikor például a cég megtiltja az alkalmazottainak, hogy a profiljuknál beírják a munkahelyüket. Vagy, ahogy fent is láthattuk, azt próbálja megakadályozni, hogy a céget érintő témákat lájkoljanak.
Pedig a munkatársak hatalmas lehetőséget jelentenek.
Ha olyan a munkahely, olyan a légkör, akkor a munkatársak közösségi média jelenléte közvetett és közvetlen módon is anyagi előnyt jelenthet. Minden munkavállaló, amelyik a cég mellé áll, kincs.
Ha például a cég Facebook oldalának posztjait a munkavállalók megosztják, akkor ez szó szerint bevételt hoz. Hiszen az algoritmusok pozitívan díjaznak minden egyes megosztást, ha pedig sok kolléga osztja meg a posztokat gyakran, az kevesebb hirdetési költséget jelent, vagy a hirdetési költségek hatékony felhasználását. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki a munkahelyi életről közvetít pozitív képet a közösségi médiában, akkor az a cég, munkáltatói márkáját is növeli, ami pedig csökkentheti az új munkatársak toborzásának költségét.
De ez csak akkor képzelhető el, ha a kollégák értik, mit szabad és mit nem. Ha egy egyoldalú tiltással találkoznak, akkor nehéz elképzelni, hogy bátran fogják megosztani a pozitív dolgokat. Valószínűbb, hogy inkább nem tesznek semmit, ami pedig a lehetőségek elherdálását jelenti minden cég számára.
Furcsa helyzet az, amikor a közösségi médiával foglalkozó munkatársaktól, vagy az ügynökségtől a nagyobb organikus elérést várják, a többi kollégát pedig eltiltják attól, hogy a cégről beszéljen a Facebookon.
Éppen ezért inkább közös párbeszéden alapuló közösségi média használati útmutatót érdemes kialakítani. Ebben persze lehet olyan elem, ami azt mondja el, hogy mit kell tenni ha a céget éppen támadás éri (pl. az érdeklődőket a kommunikációs osztályra kell irányítani). De az alap az, hogy meg kell értetni a kollégákkal, milyen károkat jelenthet egyegy jóhiszemű, vagy akár viccesnek szánt komment. Megértetni, nem tiltani.
Kérni kell, hogy működjenek együtt, ez jobb eredményre vezethet.